Mindig tudtam, hogy akkor leszek kerek egész, ha egy kutyával osztom meg az életem, de ez a döntés sokáig váratott magára. Végül kicsivel több, mint öt évvel ezelőtt fogadtam örökbe Hugót. Előtte ugyan sajátom ugyan nem volt, de a kutyák mindig részét képezték az életemnek. 

Minden munkahelyemet végig kísérték: bárhová léptem, ott kutya termett – minden munkahelyem vagy így, vagy úgy, de állatbaráttá vált. Munkán kívül is mindig megtaláltak baráti, ismeretségi körben a kutyás kérdésekkel/kérésekkel. Így volt sokszor idegilenes vagy kölcsön kutyám, vigyáztam az irodában lebzselő jókedvére, tanítgattam, akkor még mindenféle felkészültség nélkül, csak ösztönből. Mondhatom azt is, hogy saját eb nélkül is, de az egész életemet végig kísérte és meghatározta a kutyázás. Ahogy most. 

Kutyával, kutyásként érzem magam önazonosnak. De nekem ő nem csak egy állat; hanem barát, bajtárs, lelkitárs, kolléga, idegesítő kisöccs és a legnagyobb bizalmasom.

Abban is mindig biztos voltam, hogy saját kutyámmal dolgozni szeretnék majd, nem csak irodai környezetben, hanem olyan helyzetben, ami számára is munkát jelent. Két év közös útkeresést követően jutottunk el a kutyatrénerségig, ami úgy érzem mindkettőnk számára az, amit közös munkaként tudok aposztrofálni.

A trénerség számomra több, mint, hogy megtanítunk feladatokat végrehajttatni a kutyáinkkal. Sok éves ügyfelekkel való munka, HR és vezetői tapasztalattal a hátam mögött én ezt olyan keretben és olyan szemlélettel szeretném átadni, amiben nem csak az eb, hanem mi, gazdik is változunk, alakulunk, felismerünk, fejlődünk. Nem csak a pórázfogás technikájában vagy a parancsszavak kiadásában; hanem alakulunk azáltal, ahogy megtanulunk kommunikálni a kutyánkkal, ahogy a komfortzónánkból kimozdulunk. Ezt az alakulást, személyiségfejlődést szeretném megmutatni Nektek a kutyával való foglalkozás tükrében, segíteni, megérteni, mikor mit szeretne mondani Nektek a blökitek