Lovas-kutyás-macskás családban nőttem fel. Az állatok mozgása, eleganciája és sajátos egyéniségeket tükröző arca mindig lenyűgözött. Gyerekként “nyaralós” fényképezővel és kamerás mobilokkal kergettem őket, hogy a megállított pillanatot hosszasan vizsgálhassam azután is, hogy tovaszállt. A lovam halálát követően vettem meg az első dslr kamerámat. Autodidakta módon képeztem magam.
Hamar ráébredtem, hogy meglepő módon a fotózásban is megtalálhatom annak a szabadságnak egy részét, amit lóháton éltem át korábban. Azóta több ízben vagyok hálás ennek a szerelemnek: számtalan lelket – emberét, kutyáét, lóét – ismerhettem meg általa; gyakran sarkall arra, hogy kimozduljak, menjek, lássak, alkossak; és ami a legjobb, hogy sokaknak okozhattam örömet azzal, ahogy maradandóan mutatom meg: én miként látom ezt a világot.
A lövöldözésekre gyakran elkísér két legjobb barátom, Mokka, a szálkás tacsilány, és Kalács, a vizsla/hannoveri véreb szerelemgyerek.